Nemes-Nagy-Tompos - A magyar viseletek története

Az öltözet minden részletében: anyagában, színében, díszítésében árulkodik viselője neméről, koráról, a társadalomban elfoglalt helyéről és nemzetiségéről is. Nem kell nagyon visszamennünk a történelemben, így volt ez a 20. század kezdetén is, és bizonyos alkalmakkor felöltött ruhánkat még ma is megszabja az évszázadok óta élő konvenció. Ezzel a térben és időben egyaránt változó jelképrendszerrel, egy-egy ruhatípus kialakulásával, elterjedésével, a terjedés irányával, a különböző, nyugatról és keletről érkező hatásokkal foglalkozik a magyar viselettörténet. Mindehhez elsődleges forrásként a ruhadarabok szolgálnának, sajnálatos módon azonban a mérsékelt éghajlatú területeken a természetes alapanyagú textíliák elvétve, csak nagyon szerencsésen alakuló klimatikus viszonyok között maradnak meg. 

Nagyobb számban a fémből készült ékszerek, ruhadíszek, fegyverek és a hozzájuk tapadt textiltöredékek tudósítanak a több száz, vagy több ezer esztendővel ezelőtt hordott öltözékek anyagáról. A 16. századtól kezdve a ruhákra felvarrt csipkék és paszományok is megmaradtak, ezek elhelyezkedéséből a formára is következtethetünk, és ebből a korszakból már őriznek múzeumaink tárgyakat, melyek az egykori főúri kincstárakat reprezentálják. Írott források beszámoltak a tetszetős magyar viseletről, utazók, követek, leveleikben, jelentéseikben gyakran megemlítik annak különleges, orientális jellegzetességeit. Szépírók és a haza sorsán aggódó nemes férfiak óva intették a divatmajmolókat az újításoktól. Közülük megemlítendő a báró Apor Péter 1736-ban megjelent közismert műve, a Metamorphosis Transsylvaniae, amelyben a 17. századi szokásokat, a női és a férfi öltözködés változását írja le úgy, hogy egyben a korábbi és az új divatot is megismerteti az olvasóval.

 
A 19. században indult meg ősapáink, ősanyáink életmódja, viselete, benső családi élete, valamint nemzeti szokásaink vizsgálata – ahogyan báró Radvánszky Béla háromkötetes, a magyar családéletről és háztartásról 1895-ben közölt forrásgyűjteményének előszavában írta. Ekkor kezdődtek a régészeti feltárások, Hampel József (1849-1913) régész hosszú időn át mint a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója, szervezője volt a kutatásoknak. A középkori falképek ismertetésével Rómer Flóris (1815-1889) művészettörténész, a múzeum Régiségtárának őre nagy szolgálatot tett a viselet történetével foglalkozóknak. 1891-ben rendezték meg az első kosztümkiállítást Bécsben, ahol a herceg Esterházy család fraknói (Forchtenstein, Ausztria) kincstárának öltözékei mellett felvonultattak népi ruhadarabokat is. Budapesten a műtárgyak, közöttük a textíliák és ruhaneműek egyedülállóan nagyszabású, gazdag tárlatát a millenniumi kiállításon az ezen alkalomra épített városligeti történelmi pavillonjaiban láthatta a közönség.
 
Ilyen előzmények után, 1900-ban jelent meg Nagy Géza régész, etnográfus, a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának őre (1855-1915) és Nemes Mihály (1866-1945) festő, illusztrátor és jelmeztervező műve, a Magyar viseletek története. Színes és fekete-fehér képtábláit tetszetősen, ám nem mindig szakszerűen válogatva készítette el a művész, sokszor dolgozott másolatokból, de az eredeti forrásokat is átfogalmazta, a 19. század végi magyar művészetére egyébként jellemző módon, romantikus történelemszemléletű, historizáló stílusban. Nagy Géza munkája tartalmazza a 19. század tudományos bibliográfiát, és jegyzetapparátusában gondosan megemlíti az egyes témák addigi eredményeit. A mű nyomdatechnikai szempontból remek, látványos, mívesen megmunkált, domborított, színes vászonborítóval és színes, aranyozott és ezüstözött táblákkal készült. Nem is ünnepelhették volna pompásabb kiállítású albummal a 19. és 20. század fordulóját. Témája nagy érdeklődésre tarthatott számot, igyekezett megismertetni az olvasóval a magyarság ezer évének viseletét, fegyverzetét, királyai koronázási jelvényeit, a főúri kincstárakban megmaradt darabokat. Elnyerte a Vallás- és Közoktatási Minisztérium támogatását, és Budapesten a Franklin Társulat adta ki.
 
Megjelenésekor Varjú Elemér (1873-1944) történész ifjúhoz illő hévvel ostorozta a mű létrehozóinak szándékát és a megvalósítás módját is. Mint írta, a források elégtelen volta miatt nem vállalkozott tudós ember eddig e lehetetlen munkára, ehhez bátorsága csak laikusnak, de tegyük hozzá, lelkes és szorgalmas laikusnak lehetett, nekik köszönhetjük e könyv létrejöttét. A munka öt aránytalan részre oszlik – ebben igazat kell adnunk a kritikusnak. Az illusztrátor valóban sok esetben túláradó fantáziával oldotta meg feladatát, olyan ruhadarabokat álmodott papírra, melyeknek rekonstruálásához nemhogy száz évvel ezelőtt, de még ma sem áll rendelkezésünkre elegendő forrás vagy tárgyi emlékanyag. 
 
A korban benne rejlő, de tudományosan meg nem alapozott eredetkutatás, mely a szkíta-szarmata rokonságot bizonyította, és az erre szentelt első fejezet a kritikusa szerint is bátran elmaradhatott volna. Varjú Elemér kétségbe vonja a szerző több állítását és hipotézisét. Megjegyzendő, néhány esetben a bíráló is tévedett, a későbbi régészeti kutatások Nagy Géza feltevéseit igazolták. Néhány feltételezést és a belőle levont következtetést vitriolba mártott tollal utasított el az ifjú kritikus, majd negyven évvel később, mint a Magyar Nemzeti Múzeum Régiségtárának vezetője, a magyar művelődéstörténet kutatója – elfelejtve korábbi szigorú bírálatát – hasonló módon vélekedett a magyar viselet egyes elemeinek továbbéléséről, a hatásokról, melyek az öltözékeket megváltoztatták, mint régész elődje. A mű tizenhatodik századtól kezdődő és a tizenkilencedik század második feléig tartó fejezeteit ugyanakkor bírálat nélkül fogadta el, mintaszerűnek tartva azokat, ezzel a véleményével viszont a korszak kutatói nem érthetnek egyet, hiszen több tévedés ott is fellelhető.
 
Itt, ebben az elődök munkáját kísérő néhány sorban arra nyílik lehetőségünk, hogy felhívjuk a figyelmet az újabb kutatási eredményekre, a megjelent forrásokra, és bizonyos évszázadok óta meglévő tendenciákra. Az egyik általánosan ismert, és Európa minden országára érvényes, többször írásban rögzített vagy csupán a gyakorlatban alkalmazott szabály, hogy a luxuscikkek, az arany, a selyem, a drága textíliák, bizonyos ruhadarabok, szabásmódok és öltözék-kiegészítők viselése az uralkodók és egy szűk elit réteg kiváltsága volt. Főuraink Európa nagy szövőműhelyeiből látták el magukat selyemmel és posztóval. A hagyatéki leltárakban, jegyzékekben jól követhető, ahogyan lefelé haladva a ranglétrán a nők és a férfiak egyre kevesebb és egyre gyengébb minőségű ruhadarabbal rendelkeztek. Az alsóbb osztálybéliek a ruházkodáshoz szükséges lenvásznakat otthon szőtték, a posztóból készült darabokat pedig a férfiak munkadíjként kapták. Fel szeretnénk hívni a figyelmet a magyar viselet több évszázadon keresztül élő, ámde kutatók által sokat vitatott sajátosságára, keleti jellegének kialakulására, illetve ennek megtartására. Ehhez elengedhetetlen, hogy az Európában uralkodó divatáramlat néhány jellemzőjét megemlítsük, mert abból kiragadva a magyar viseletet annak fejlődése, változása – melyet itt a honfoglalástól kezdve a kiegyezésig nagy vonalakban áttekintünk – nem tárgyalható.
 

A vezérek és a honfoglalás kora

 
A 19. század kutatói a középkori krónikák szavai alapján egyet tudhattak biztosan: hogy őseink valahonnan keletről jöttek. A rendelkezésre álló adatok ma sem állnak össze egységes folyamattá, hiszen hosszú utat tettek meg elődeink ősi nyugat-szibériai szállásuktól (Kr.e. II. évezred) a Kárpátokig. Őseink a bronzkor végén váltak ki az ugor népek közösségéből, és az Irtis-Isim-Tobol folyók vidékének vándorló-legeltető állattartásra alkalmas területein éltek tovább. Julianus barát 1236-ban megtalálta a Volga felső folyásánál a magyarok keleten maradt töredékét, és ezt régi Magyarországnak, Magna Hungaria-nak nevezte el. Őseink azonban zömmel tovább vándoroltak, Levédia, majd Etelköz volt a következő szállásterület.
 
Művészetük kialakulásánál a környező területek hatásával is számolni kell, hatott rájuk a bizánci, az iráni, a kazár, a normann és a sztyeppi művészet is. Legerősebb befolyást a honfoglalást megelőző késő-szasszanida művészet gyakorolta, de a 10. századi alkotásokon a közép-ázsiai szogd hatás is tetten érhető. Bizánci források már a 830-as években említik a magyarokat, némelyek elismerően nyilatkoznak róluk, az irántuk táplált szimpátia és antipátia a történelmi események függvényében változott. „A magyarok csinosak és jó kinézésűek. Ruhájuk brokátból készült, fegyvereik ezüsttel vannak kiverve, és gyönggyel berakottak” – Dzsajhani perzsa geográfus a 9. század közepén elismeréssel így nyilatkozott őseinkről. Valójában azonban, a régészeti leletekre támaszkodva meg kell cáfolnunk a tudós perzsa állítását, a honfoglaló magyarok közül csak a vezérek járhattak selyemben és viseltek arany vagy aranyozott ezüst veretes fegyvereket.
 
A korszak női és férfi öltözeteit a sírmellékletek alapján – helyzetükből következtetve eredeti funkciójukra – a nagyhírű régész professzor, László Gyula rekonstruálta először. Az utána következő nemzedékek régészeti munkái nyomán nagyszámú leletanyag és egész sor e témában íródott publikáció áll a rendelkezésünkre. Összegezve ezeket elmondható: a honfoglalók ruháinak anyaga len- vagy kendervászon, abból készült az ing, de vékony bőrből is szabták felálló gallérral vagy gallér nélkül, nemegyszer vállon gombolható változatban. Bőrből varrtak nadrágot is, és az így elkészült alsóneműre öltötték föl hosszú, keleties, felül szűk, a szoknyarészen erőteljesen kibővülő felső köntösüket. Ennek jobb szárnya a balra borulva kapcsokkal záródott, derékon öv szorította össze. A férfiak különleges hajviselete a történelem folyamán vissza-visszatérő divat: gyakran a homlok feletti részt, vagy egy tincs kivételével az egész fejtetőt leborotválták, az oldalt hosszúra növesztett hajukat varkocsokba fonták, arany, ezüst vagy bronzkarikát, gyöngyöket fűztek bele. 
 
Fejükre kerek vászonsapkát vettek, és ráhúzták a karimátlan csúcsos vagy kerek tetejű, posztó vagy bőr süveget. Egyetlen lelőhelyen találtak egy ezüst lemezből domborított, palmetta-díszes, gömbös végű lemezkúpot, mely valószínűleg a süveg hegyes csúcsát takarta. Puha, veretekkel kirakott bőr vagy nemezcsizmájukba tűrték nadrágjuk bő szárát. Az öltözék fontos tartozéka, a teljes jogú szabad férfiembert jelképező méltóságjelvény a fegyveröv volt, melyre az eszközöket és a fegyvereket felfüggesztették, bal oldalra a szablyát és az íjtegezt, a jobbra a nyíltegezt, a tokban tartott kést és a tarsolyt. Általában öntött díszekkel látták el az öveket, aranyozott ezüst, ritkábban bronz, kivételesen magas rangú személy számára arany vereteket is készítettek, de találtak sírmellékletként veret nélküli bőr, sőt textíliából készült öveket is.
 
A legelterjedtebb típus mintegy másfél méter hosszú, és átlagosan két centiméter széles. Ráfűzték, mint említettük, a férfiöltözet egy különleges darabját, a tűzszerszámokat, a csiholóvasat, a kovát, a taplót és a fenőkövet tartó tarsolyt is. Ez lefelé ívelten szélesedő, kerek aljú bőr táska, melynek fedőlapja veretes, bőrintarziás volt vagy díszes fémlemez borította. Ez utóbbi típust magyar sajátosságnak tekintik régészeink: magyarázatul az a tény szolgál, hogy őseink szállásterületéről 25 db került elő, a Kárpátoktól keletre ezzel szemben mindössze egy-két példány ismeretes. Motívumaikban a művészet és őseink hitvilága tükröződik: palmetták, életfák, de a keresztény hithez kötődő motívumok, a keresztek is erről tanúskodnak. Az aranyozott ezüstlemezből készült változat tulajdonosa egykor valószínűleg a törzsi-nemzetségi arisztokrácia tagja volt, vagy a fejedelem katonai kíséretéhez tartozott egykor. Méltóságjelvényként viselték a díszes szablyákat és a készenléti íjtegezeket is – kis számuk arra utal, hogy ezekeket csupán a társadalmi ranglétra csúcsán lévők tudhatták magukénak.
 
A férfiak gazdag ékszerviseletéről a 955. évi vesztes augsburgi csatában fogságba került szemtanú számol be a leghitelesebben: „Eberhardus pedig elvevén a javát az aranyláncoknak, amelyek a nyak díszeül szolgálnak, és a ruhák alján függő csengőknek, amelyek arany csengettyűk, s három font aranyat kehely készítésére, ezüst keresztet, amely a király pajzsára volt erősítve, és más ezüst holmit, egyházi díszek céljára adott”. A köznép viselete hasonló, az öltözékek fém díszeinek bronz anyaga árulkodik csupán arról, hogy egykori tulajdonosa az alsóbb osztályba tartozott. Az ásatások igazolták azt a korábbi feltevést, hogy a nők a férfiakéhoz hasonló, keleties ruhadarabokat viseltek: egy rövid kabátfélét öltve a vászon vagy selyem alsóruha fölé. A felsőruha nyakkivágását egytagú kerek vagy kéttagú fémdíszekkel szegélyezték ívesen vagy V alakban. A vereteket kétféle módon rögzítették a textíliára: többnyire felvarrták azokat, vagy a füllel ellátott díszek számára behasították az anyagot, áttették a nyíláson a füleket, és a fonákoldalon vezetett zsinórral rögzítették azokat. A térd magasságáig érő felsőruhát mindkét vállnál ki lehetett gombolni, néha vékony, arany szalagok szegélyezték.
 
Az öv, mely a férfiviseletnek fontos része volt, egy-két esetben előfordult női sírokban is. Leggyakrabban textilövről függhettek le – elenyésztek a földben az övek és a textiltarsolyok is – a női munkához elengedhetetlenül szükséges, szépen megmunkált készségek, a kés és a tűtartót tartalmazó tarsolyok. A nők lábbelije is hasonlatos lehetett a férfiakéhoz, puha, rövidszárú nemezcsizma, melynek veretes változata rangjelző szereppel bírhatott. A nők fejét ékesítő hajkoronát valószínűleg két varkocsban viselték, bizonyítják ezt a ránk maradt gyöngysorok és a lemezes vagy áttört korongok nagy száma. 
 
Némelykor levél vagy virágszirom alakú kagylóval helyettesítették a korongokat, ezeket textil- vagy bőrszalaggal erősítették a varkocsba. A fej ékei közül a legszebb a párta: két-három centiméter széles bőr vagy textilpánt volt ez, erre vékony préselt virágmotívumokkal díszített aranyozott ezüst vagy bronz lemezkéket varrtak fel, a felerősítésükre a díszek szegélyén futó apró lyukak szolgáltak. Olykor diadémmal díszítették magukat az asszonyok, de kedvelték a hajkarikákat, a fülbevalókat, a sima, az arany granulációval és a filigránnal díszítetteket is. Gyöngyeiket üvegpasztából készítették, de a bizánci importból származó filigránosakat és az átfúrt kauri csigákat is felfűzték. Párosával viselték a karpereceket. A korszak legjellegzetesebb gyűrűtípusa a négygömbös fejű, kőbetétes változat volt.
 

Az Árpádházi királyok kora

 
A honfoglalást követően megváltozott a magyar társadalom képe, a korábban nomád, törzsi, társadalmi berendezkedést Nyugat-Európához hasonlóan a szilárd központi királyi hatalom intézménye Szent István (1000-1038) uralkodása alatt viszonylag gyorsan, - és nem erőszakmentesen - váltotta föl. A történelmi változások az öltözködési szokások, az irányadó udvari divat megváltozását hozzák magukkal. Nyugat-Európában ez sokkal jobban követhető, mint nálunk, a hatások lassan érkeznek el Magyarországra. Történelmünk folyamán azonban a nagy fordulópontokhoz érkezve a változások ellen tiltakozók, az újítás ellen vagy akár a fennálló hatalom ellen ágálók véleményüket a külsőségek megváltoztatásával igyekeztek hangsúlyozni.
 
Ebben az időszakban is tanúi lehetünk ennek a viselettörténeti szempontból kiemelten fontos mozzanatnak: a királyi intézkedéseket helyeslők elfogadták az idegen, nyugati szokásokat és ruházkodást, az ellene lázadók azonban elutasították azt, vissza akartak térni ősi hitükhöz, szokásaikhoz, és visszatértek korábbi hajviseletükhöz; a Képes Krónika szavait idézve „leborotváltatták fejüket, és pogány módra három varkocsot eresztettek”. A rövid ideig tartó lázadás leverése után viszonylag nyugalmas időszak következett, és bár tovább éltek a honfoglalás-kori hagyományok az öltözködésben, adataink a nyugati viselet térhódítását és emellett a bizánci hatást is mutatják. E hármas hatás együttéléséből viszonylag összetett képet kapunk. A nyugati öltözködés hatása egyértelmű, István király bajor feleségével, Gizellával térítő papok, idegen katonaság és jelentős számú hospes érkezett.
 
A 11-13. századi magyarországi viseletről jóval kevesebb adat és régészeti, sírmellékletként előkerült tárgy áll a rendelkezésünkre, mint a korábbi időszakból. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egyszerűsödött vagy esetleg silányodott volna az öltözködés, sokkal inkább magyarázható a megváltozott hitélettel és a vele összefüggő temetkezési szokásokkal. A rendelkezésre álló kevés adatból azonban rekonstruálható valamelyest a viselet, ha annak évszázadonkénti külön tárgyalásához elég forrás nem is áll a rendelkezésünkre.
 
Az öltözékek textíliáit, a tengeren túli és a luccai selymet, a milánói és a tatár bíborszövetet, a gandi (Gent) posztót itáliai kereskedőktől vásárolták. A királyi udvarba velencei szállító hozta a drága kelméket, ezt IV. Béla (1235-1270) fia, István 1264-ben íródott számadásjegyzéke ékesen bizonyítja. A férfiviseletről (Könyves) Kálmán király (1095-1116) I. törvénykönyvének tiltó rendelete tájékoztat bennünket közvetett módon. Miközben eltiltotta papjait a színes, divatos holmik viselésétől, pontról pontra megismertet bennünket a világi férfiruhák ismérveivel: „Senki, aki az egyházi rendhez tartozik, ne használjon világi ruhákat, úgymint hasított bőrmentét vagy tarka színű ruhát, sárga kesztyűt, vörös nyeregtakarót vagy zöld köpenyt, bocskort vagy süveget, festett vagy selyemmel díszített sarut, úgyszintén selyemből készített inget vagy ruhát, s ezeket ne a mellen kapcsolják össze kötésekkel vagy csatokkal, hanem mintegy a nyakat fogják körül”. 
 
A mai szemlélő számára különösen tarkák a nyugati öltözékek, szabásuk viszont a 11. században rendkívül egyszerű: hosszú, bő, hosszú ujjú tunika, melyet az uralkodótól a parasztokig mindenki viselhetett. A különbség a textíliában és az öltözék színében mutatkozott meg. Így volt ez Nagy Károly idejében is, ez késztette az uralkodót a viselettörténet első ruharendeletének megalkotására. Krónikájában megszabta, hogy a parasztok első pillantásra megkülönböztethetők legyenek az uraktól, kizárólag sötét színekben járhatnak. Bíbor-aranyból készült a királyi család tagjainak tunikája, színes selyemből a nemeseké és egyszerű vászonból, posztóból a közembereké. A bő, hosszú ruhadarab nyaknál kerek kivágással készült, derékon öv fogta össze, a derék fölött buggyosra hagyták, alatta bő redőket vetett.
 
A szegélyeken és a térdeknél díszítették. Az öltözetet egyszerűen csomózott szíj, csatos öv, az előkelők tunikáját arannyal hímzett, ezüst, arany és zománcozott veretekkel díszített övek fogták össze. A veretesek az iráni- arab kultúrkörben fejlődtek ki, és arab kereskedő-karavánok terjesztették. A tunika alatt szűk nadrágot vagy színes harisnyát hordtak, és arra puha talpú, a láb formáját követő, kissé hegyes orrú lábbelit húztak, ez a belső oldalon fűzéssel záródott, vagy bokánál megkötötték. A tunika fölött utazáskor vagy a hideg ellen védekezve rövidebb vagy hosszabb, ujj nélküli, gallér nélküli vagy szélesen kihajló galléros köpenyt viseltek.
 
A palást az ókortól kezdve az egyházi és világi előkelők dús redőkben aláhulló, félkör alakban szabott öltözéke volt, elején filigránnal, gyöngyökkel ékkövekkel díszített csattal vagy csatpárral záródott. Végrendeletekből és ruharendeletekből ismerjük egy-egy öltözék elnevezését, néha jelezték az anyagukat is: a tunikán a supertunicale-t, hosszabb vagy rövidebb, félkör alakú palástot viselték, vagy utazáskor ennek kevésbé ünnepélyes, csuklyás változatát, a capát és a mantellumot hordták. Szőrmével bélelték, vagy vastag posztóból varrták, és rendszerint bőrrel díszítették a garnaciát. A nyugati divat átvételével a hajviselet is megváltozott, kibontott vállig érő hajukba nemesfém karikákat, S alakúra kalapált díszeket fontak, a szakáll és a bajusz viselete is általános volt.
 
A fejre posztó vagy bőr süveget illesztettek. Egy-egy kitüntetett alkalomra különösen feldíszítették magukat a férfiak is: IV. Béla király fia, Béla herceg esküvőjén (1264) a résztvevők süvegét ezüstforgóba tűzött pávatoll díszítette, és szakállukba, hajukba gyöngyöket, drágaköveket fűztek.
 
A lovag a harcban védőfegyvereket öltött magára : a 11-13. században a páncélok sokféle típusát használták, de az összefüggő lemezpáncél még nem alakult ki. Közkedvelt volt a sodronypáncél, az előkelők számára a fáradságos és időigényes munkával előállítható, éppen ezért közember számára elérhetetlen sodronying, melynek készítésekor apró fémgyűrűket fűztek egymásba, ebből alakítva ki a felületeket. Védelmül szolgált a lemezkés páncélok többféle típusa is, melyen a vaslemezkéket szíjakkal a tetőcseréphez hasonló módon fűzték össze, ezt hasonló módon készült sisak egészítette ki.
 
A páncélt bőre szabott ingre vette föl a vitéz, rajta pedig övvel leszorított fegyveringet hordott. Ezek a keresztes lovagok által terjesztett fegyveringek Európában a 13. század végére kimentek a divatból, és tarka, díszes, lenge lovagi köntösök váltották föl azokat. A kortárs Tamás eseperes szerint túl sokan hódoltak az idegen divatnak főuraink közül, akiknek úgy tűnik, más dolguk sem volt, mint „a férfias öltözetet asszonyi piperére változtatni, szokásuk szerint fésülködni, karpereceiket csatolgatni”. Valószínűleg nem volt egyedül a véleményével. A magyar történelemben az írott források tanúsága szerint a szokások megváltoztatása és az előre jelzett, majd bekövetkezett csapás között gyakorta párhuzamot vontak.
 
Varjú Elemér szerint, az idegen szokások átvétele miatt, a keleti hadviselés módjáról elfelejtkezve szenvedtek a magyar urak és seregeik rettentő vereséget a Magyarországra zúduló tatárok hordáktól 1241-ben. A második honalapítóként tisztelt IV. Béla (1235-1270) a betelepített kunok számára jelentős politikai szerepet biztosított. Jellegzetes viseletük nem volt idegen a magyarság körében, gyorsan közkedveltté váltak csúcsos kun süvegeik, hosszú hajfonataik még német földön is hódítottak, mennydörögtek is papjaik a szószékről a komanisch gewant ellen.
 
A 11. századi női ruha a férfiakéhoz hasonlóan a test formáit takaró tunika, melynek bőségét fémfonalakból szövött pártaöv fogta össze. Ezek az övek az arabok, majd a normannok által elfoglalt szicíliai szövőműhelyekben dolgozó görög mesterek remek munkái, a 12-13. század folyamán mint kelendő exportáruk Európa távoli országaiba is eljutottak. A tunikára supertunicalét öltöttek föl az asszonyok. A következő században a férfi ruhákhoz hasonlóan a nőké is egyre közelítenek a test formáihoz, a 13. századra ujjuk és felsőrészük is szűk, bő szoknyarésszel. Ez a ruhadarab, francia elnevezése szerint a cotte, amire hasonló, gyakran kétoldalt nyitott, szőrmével szegélyezett felsőt, surcot-ot öltöttek.
 
Az asszonyok mint mindig, szívesen ékítették magukat: szőlőfürthöz hasonló csüngős vagy filigrános függőkkel. A párták, ahogyan a korábbi századokban is a hajadonok díszei voltak, vékony spirálból készített rezgőkkel, gyöngyös boglárokkal kirakottak lehettek, legalábbis a későközépkori darabok alapján ezt feltételezzük. A menyasszonyok fejdísze a korona, ezt verte le pogány módra karddal az esküvői szertartás alkalmával az ifjú vőlegény. Az Európában általánosan hordott fejkötő korán meghonosodott hazánkban, az oklevelek már 1152-ben megemlítik azokat. A hozzájuk tűzött fátyol eltakarta a hajat, és áll alatt megkötött kendővel (Gebende) kötötték át. Aranyozott ezüstfonalból csomózással míves, a hajra hálóként boruló főkötők divatja általánosan elterjedt, töredékeiket a 12-13. századi sírokban több helyen fellelték.
 
Az elhunytak közül egyet, III. Béla (1173-1196) feleségét, Anna antiochiai hercegnőt név szerint említhetjük – a székesfehérvári bazilikában temették el –, sírjából arannyal átszőtt szövetfoszlányokon kívül egy háló főkötő töredékeit is kiemelték. A leletegyüttes ma a Magyar Nemzeti Múzeum állandó történeti kiállításán látható. Ékszerként az asszonyok többsoros gyöngyfűzéreket vagy nyakpereceket, párosával nyitott, állatfejes, lemezes és csuklós szerkezetű pántkarpereceket viseltek. A gyűrű volt a legáltalánosabban elterjedt ékszerfajta, hordta a társadalom minden rétege: karika-, fejes-, köves- és lemezből hajlított pántgyűrű, a drágaköves kizárólag a felsőbb társadalmi osztály dísze volt, vésett pecsétgyűrűiket totemállatok, címerek, feliratok díszítették.
 
A bizánci művészet hatása két szálon kapcsolódott a magyarországi kultúrába: az uralkodók diplomáciai és házassági kapcsolatai és az egyházi összeköttetések révén. Ennek kézzelfogható bizonyítékai is a rendelkezésünkre állanak. A tárgyak egy része ajándékként került Magyarországra, mint a szent korona alsó abroncs részének zománclemezei és a Monomachos korona, de építészeti emlékek, kultusztárgyak között is fellelhető a bizánci hatás. Bizánc volt a 11. századi selyemszövés egyik központja, az itt szőtt nagy rapportú (a mintázat ismétlődő egysége) textíliák függönyökhöz, drapériákhoz, a kisebb, geometrikus, állatalakos, leveles mustrás selymek az előkelők öltözékeihez szolgáltattak alapanyagot.
 
Bizáncban szőtték a koronázási palást bíborszínű, zöld levelekkel mintázott selymét is. A műtárgy a különböző együtt élő hatások példája is, a felületét beborító aranyfonalas fektetett hímzés nyugati hatásról árulkodik. Az eredetileg harang alakú kazulát (kúp formájú elöl zárt miseruha) a 13. században elöl felhasították, megrövidítették, királyi, koronázási palásttá alakították. Ezzel a változtatással a kora-középkorban használt palást formát hozták létre, elöl gyönggyel hímzett pánttal kapcsolva egybe. A kazulát a ráhímzett latin nyelvű felirat szerint 1031-ben István király és felesége, Gizella adományozta a székesfehérvári Szűz Mária egyháznak.
 
A páratlan értékű műtárgy nemcsak az európai textilművészet remeke, de egyedülállóságát a rajta lévő, hexameterben írott felirat is hangsúlyozza, mely a magyar történelem kivételes dokumentumává avatja: „Krisztus megtestesülésének 1031. évében a 14. Indictióban István király és Gizella királyné által készült és adatott ez a kazula a Fehérvár városában lévő Szent Mária egyháznak.” A miseruha hátán középen Y alakú villáskereszt osztja a felületet. Felül angyalok sorakoznak, az általuk hordozott mandorlában (mandula alakú dicsfény) Mária és Krisztus, a függőleges száron mandorlába foglaltan a trónon ülő Krisztus látható. A kereszt szárai alatt három sorba rendezve az ószövetségi próféták egyre kisebbedő alakjai állnak, a donációs feliratot épületek árkádjai alatt helyet foglaló ülő alakok követik. A legalsó sor mártírjait kerek medallionba foglalták, a kereszt tövénél a donátor királyi pár István és Gizella és egy ifjú, valószínűleg a fiatalon elhunyt Imre herceg alakját hímezték meg. Az uralkodópár teljes díszben látható, palástjukat hímzett vagy kövekkel kirakott sáv szegélyezi, a király kezében uralkodói jelvények, az alma és a lándzsa.
 
A nyugati divat hatása mellett szobrászi művek – a 11. századból a somogyvári, a 12. századból az esztergomi kápolna oszlopfője, a 13. századból a kisbényi pillérfő alakjai – egyértelműen tanúskodnak arról, hogy a korszakban őrizték a nomád magyarság öltözeteinek sajátosságait is. Ezek hagyományosan hosszúak, térdig vagy az alá érnek, fölül szűkek, derekukon övvel fogják össze, az alsó bőségük dús redőket vet, egyik oldaluk átborul a másikra. Bármennyire tiltakoztak a divatos holmik átvétele miatt a kortársak – gondoljunk Tamás esperes szavaira –, a külföldről érkezők pontosan ennek ellentétét, a tradíciókhoz való szigorú ragaszkodást vetették elődeink szemére. Seifrid Helbling német költő a 13. század utolsó éveiben írta az alábbiakat:
 
 
doch ist uns daz wolbekant
 
ein Unger trit nicht einen trit
 
 
mindnyájan tudják felőle:
 
a magyar a magyar szokástól
 
 
 

A lovagkor és a Hunyadiak korának (14-15. század) viseletei

 

A 14. század férfi és női öltözködéséhez képzőművészeti alkotások sokasága, krónikák, Szent László legendáját elmesélő falfestmények, pecsétek szolgálnak tanulságul. A viseletek vizsgálata szempontjából mind közül a legjobbat, a Képes Krónikát választotta ki Nemes Mihály. Igaz, Varjú Elemér szemére vetette, hogy az eredeti krónika helyett annak másolatáról készítette el rajzait. Ezt a pompás műalkotást, amelyet a 15. században még Magyarországon, majd a 16. századtól kezdve a bécsi Udvari Könyvtárban őriztek – ezért nevezték Bécsi Képes Krónikának –, az 1932-ben megkötött velencei kultúregyezmény nyomán 1934-ben hozták vissza, és ma az Országos Széchenyi Könyvtár ritka kincsei közé tartozik. A mai olvasó könnyebb helyzetben van, mint a század végén dolgozó festő, ugyanis 1978-ban, remek, hasonmás kiadványban megjelentették a könyvet, és az eredetileg latin nyelven íródott kísérőszövegeit is lefordították, kiegészítették, ezen kívül a mű elkészültének körülményeit tudományos publikációk sora tárgyalta. A krónika a magyarok eredetét, mondáit, történelmét meséli el, I. (Nagy) Lajos (1342-1382) uralkodásának idején, 1358-ban.
 
Az internacionális gótika egyik jellemvonása a művek orientális jellege. Ez is magyarázata lehetne a lapokon megjelenő keleti öltözetű figuráknak, de meg kell jegyeznünk, ebben a korban még mindig egymás mellett élt a nyugat és keleti típusú viselet Magyarországon. A miniátor művébe a nézőt, olvasót is belevonta, az olvasó számára egyértelművé tette a jeleneteket, és a szereplőket: ezért viseli a trónusán ülő, kíséretéhez viszonyítva óriási léptékű király a saját címerének színeit, a vörös-fehér sávokat, és fekszenek az uralkodók és feleségeik az ágyban a rangjukat jelző koronával. A krónika első oldalán a király, maga Nagy Lajos ül, két oldalán hívei állnak, balján ifjak és vének keleti, bokáig érő, mintás (talán) selyemből varrott, hosszú ujjú öltözékben. Jellegzetessége ennek a viseletnek, hogy elöl végig nyitott, kihajló sarkain elővillan az elütő színű bélés, felső része ferdén szabott. A kíséret tagjai közül egyesek kerek, mások csúcsos süveget viselnek. 
 
Színes, kissé nyújtott lábbelijük a nyugati divatot látszik követni. Az uralkodó jobbján a fegyverforgatók állnak, páncélt, és azon szűk, ujjatlan sárga, piros, vagy mintásan szövött fegyverkabátot viselnek, csípőre helyezett övvel. Fejüket sisak fedi. Az egyik lábát lábvért védi, mellette fehér és barna, valószínűleg posztóból varrott – a barnán még a varrásvonal is látható – harisnyát viselnek. Ezeket bőr talppal készítették, és szalagokkal erősítették a derékhoz, bőr szíjakból készült sarut húztak rá. A többi vitéz színes harisnyás lábát hegyes lábbelikbe bújtatta a miniátor. Ezek az öltözékek a burgundi hercegség divatját követik, annak extrémitásai nélkül. Ott az előkelő nők ruhái hosszabbak a testmagasságuknál, így lépni csak annak felemelésével lehetett. Az eltúlzott méreteket, mint a cipő és az uszály hossza, rendeletekkel voltak kénytelenek kordában tartani. 
 
Eszerint a herceg a lábánál két és félszer, a főnemesek kétszer, a lovagok csupán másfélszer hosszabb cipőt viselhettek. Hasonlóan meghatározták az uszály hosszát is. 
A budai várnegyed egyik ásatásán puhatalpú, belső oldalukon fűzött lábbeliknek szép példáit lelték meg, de a divatos, csőrös cipőkhöz való nyújtott, hegyes talpakat is feltártak. Ékes bizonyítéka ez egyrészt annak, hogy a Képes Krónika festője a részleteket illetően valósághű képet alkotott, másrészt pedig, hogy az uralkodó divat szolid formában ugyan, de megjelent nálunk is. Matteo Villani firenzei történész az Itáliában küzdő magyarok öltözékében és fegyverzetében bizonyos kettősségre hívta föl a figyelmet, szerinte a nyugati típusú hadiviselet csupán az előkelők körében volt általános, a harcosok többsége keleties viseletben és fegyverzettel küzdött: „Általában kordovánból való vértet viselnek, amely köntösül szolgál. És ha már be van kenve-fenve, egy másikat öltenek föléje, majd ismét egyet, és még egy újat, úgy hogy ily módon a ruha elég védelmet nyújt”. A kordován bőrből varrott ruhadarab, melyet zsiradékkal gondosan átitattak, hogy vízhatlanná és hajlíthatóvá tegyék. A magyar bőrművesség Európa-szerte híres volt, 1360 körül az angol király ruhatárába is magyar kikészítésű bőröket vásároltak. Festették, öntött és préselt fémpitykékkel verték ki. Hasonló módon készült övvereteket, pártaboglárokat szép számmal találtak a magyarországi köznépi sírokban.
 
A női ruha majdnem változatlanul őrzi formáit, felül szűk, míg szoknyarésze redőket vetve hull alá. Az ujja is szűk többnyire, a felső köntös ujja gyakran keskeny, hosszú, a kézfejet is eltakarja. A hosszú sípujjat többnyire könyékben, kereszt irányban behasították, ott tették át a kart, ezáltal a hosszú díszujj mint szép drapéria keretelte a karcsú alakot. Szőrmével bélelt palást borult a nők vállára, ezeket elöl szépen megmunkált kapocs zárta. Ez a finom, mesterkélt női viselet a gazdagok osztályrésze volt, a városi polgárasszonyok továbbra is beburkolták magukat. A férfiakhoz hasonlóan a nők is csípőjükre leeresztve viselték 8-10 centiméter széles övüket, melyeket apró tornyocskákkal, figurákkal, címerekkel plasztikus díszekkel ékített csat zárt. A főrangúak színes, arannyal átszőtt finom szőrmével szegett köntöséhez a drágaköves koronák, az arany –ezüst lemezvirágokból alakított koszorúk illettek.
 
Luxemburgi Zsigmond (1387-1437) és kísérete öltözékét a konstanzi zsinatról szóló krónikák illusztrátorai örökítették meg, de egy 1978-ban, a budai várban váratlanul előbukkant szoborlelet számos újabb adalékkal szolgált a változatos férfiviselet jobb megismeréséhez: a szobrokon többféle hosszúságban láthatjuk a dús redőkben aláhulló, két oldalt nyitott felső ruhadarabot. Ez magyar elnevezése szerint hocuka vagy hacuka. 1211-ben olvasható először az okmányokban, de Zsigmond király párizsi bevonulásakor 1416-ban a szemtanúk szerint ugyanezt azt öltözéket, vagyis a fekete hacukát viselte, mellén és hátán jelvényével, hamuszín jelmondatos lángkereszttel. A budavári szobrok némelyike az öltözék prémszegéllyel díszített változatát viseli. Az aprólékosan kifaragott alakok öltözeteinek részletei is megfigyelhetők.
 
A Képes Krónika kapcsán említett, páncél fölött hordott, szűk, testre simuló, ujjatlan ruhadarabokat, fegyverkabátokat (jaque) erősen karcsúsítva, több részből szabták, elöl bőrszíj vagy zsinór befűzésével szabályozhatták az öltözék bőségét. Ezek a csípőn kibővülnek és a szabásvonalra helyezett öv díszíti őket. Bő felső ruha a szőrmével bélelt, vagy anélkül készített, selyemből, posztóból, bársonyból, bőrből, bokáig vagy combig érő köntös – szerepel a szobrokon –, melynek elnevezése a francia forrásokban houppeland, de magyar megfelelőjét nem ismerjük.
 
Az urak némelyike divatos turbánt, chaperont visel. Bár a budai szobrok között nem szerepel, meg kell említenünk a korszak képzőművészeti alkotásain gyakorta előforduló elöl-hátul lehajtható szőrmés kucsmát, mely Zsigmond király arcképein oly sokszor fordul elő, hogy szinte az uralkodó attributumának is tekinthető. A legfontosabb ruhakiegészítő évszázadok óta a veretes öv, melyet a magyar szakirodalom pártaövnek nevez: a veretek díszei vagy figurálisak, vagy nevek, monogramok, Krisztus és Mária, rózsák és a gonosz szellemet megkötő fonat együttesen szerepelnek az öveken, ez a díszítő funkció mellett oltalmazó szerepet is kölcsönöz nekik.
 
A 15. században Velence és Firenze városállamok vették át a vezető szerepet a textilművészetben is, az itt készült ragyogó színű, vörösekből, arannyal, ezüsttel gazdagon átszőtt, gránátalma mintás bársonyok nagy számban kerültek I. (Corvin) Mátyás (1458-1490) udvarába. Ebből az időszakból sem maradt ránk ruhadarab, de írott források, követjelentések beszámolnak arról a fényűzésről, ami a király és felesége öltözetét és környezetét jellemezte. Magasztalták a követek Mátyás pompás palástját, melyben Beatrix koronázásán (1476) részt vett, a saját koronázása alkalmából pedig egészen bizonyos, hogy a szent István által adományozott ”palást” borította a vállát. Ünnepélyes budai bevonulásakor drágakővel kivarrottat, az esküvői ebéden pedig cobolybélésű, sárga atlaszköpenyt viselt, de szívesen hordott az uralkodó színes, zöld, fehér, arany, piros vagy sárga, arannyal és gyöngyökkel kivarrt öltözéket is.
 
Elegáns hadi díszruhájáról is szóltak a kortársak, megemlítve, hogy fedett fővel és arccal lovagolt. Különösen becsesek számunkra azok a leírások, amelyek magyar ruhákat említenek még akkor is, ha pontosan nem tudjuk, milyenek lehetettek, legfeljebb a 16. századi darabokból következtethetünk az előzményekre. A királyi udvarban a hosszú magyar öltözet volt udvarképes. Éppen ezért a milánói herceg budai követe, Maffeo da Treviglio arra kérte urát, figyelmeztesse a Magyarországra induló követség tagjait: „Jó lenne mindenkit inteni, hogy hosszú ruhákat öltsenek, mert ilyen az ottani szokás, és nagyon kárhoztatják ezeket a rövid ruhákat..”, vagyis a korszakban Európában mindenütt viselt rövid, szűk, derékban szabott zekét, melynek derekát öv szorítja, szoknyarésze szépen elrendezett hajtásokban hullik alá. Színes, gyakran két elütő színű és mintázatú a zeke maga, és a harisnya is (miparti). A magyar urak, Mátyás és Beatrix küldöttei mind tutte vestiti a la ungarescha, vagyis magyar ruhába öltöztek, igen díszesen, arany és selyemturcába, fejükön virágkoszorúval, skófium és ékszerdísszel jelentek meg az 1490-ben megrendezett álarcosbálon, a Festa del Paradison, melyet Lodovico Sforza Milánóban Leonardoval terveztetett Izabella hercegnő tiszteletére.
 
A velencei követjelentések és Ippolito d’Este esztergomi számadásai is veste a l’onhongaresca (1503) veste ala Ungara (1504), vagyis magyar ruháról szólnak. Cesare Valentini szerint azonban lovagláshoz a magyar urak is rövid ruhát öltöttek. Talán ez a dolmány, amiről Ippolito d’Este leltárában is olvashatjuk: duloman alhungaresca, vagyis magyar dolmány, amelyet selyemből, bársonyból, vagy posztóból varrtak. Ezt a térdig érő alsó kabátfélét nem csak az írott forrásokban leljük föl, megtalálható az egykorú vagy közel egykorú emlékeken: a budai várpalotában talált csempetöredéken – kék színű gombos dolmány egy részlete – címerábrázolásokon, oltárképeken. Úgy gondoljuk, ez a ruhadarab általánosan viselt volt már ekkor, nemesek és parasztok, főrangúak és szolgálók egyaránt ezt hordták.
 
Ritkán hallunk viszont a hozzá viselt nadrágról, amiből arra következtethetünk, hogy a dolmány hossza elfedte, ezáltal az nem volt hangsúlyos és díszített, és olyankor említik csak, amikor színével tűnik ki: Mátyás 1477-ben egy újévi ünnepségen gyöngyhímzéses ruhájához piros nadrágot viselt. Az ingről a már többször említett Ippolito leltára szól ismét: a magyar ing hosszú volt, a nyaknál ráncolt, és elöl arany zsinór fogta össze. A nyaknál az ing elejét és kézelőjét selyem- és aranyfonalas hímzés díszítette, főképpen azoknál, melyeket szétnyíló ujjú ruhadarabokhoz viseltek.
 
Cesare Valentini a már idézett jelentésében a rövid lovaglóöltözet mellett egy városi viseletről, a turcáról is beszámolt. Viselték az urak és a köznép is, ki-ki a rangjának megfelelő anyagból és díszítéssel. Mátyás királyunk az arannyal átszőtt selyemből, drága prémbéléssel készült darabokat kedvelte, sárgát és zöldet is említenek a források. Menyasszonyának kettőt küldött ajándékba, cobolyprémeset, aranyszövetből, 500 dukát értékben. Cobollyal és hermelinnel béleltet a francia királynak is küldött, és keleti szokás szerint az udvarban megforduló külföldi követek, zenészek, énekesek is kaptak ajándékba egyet-egyet. 
 
A magyar feljegyzésekben ez a terminológia nem szerepel, a hasonló jellegzetességgel bíró öltözéket a 15. században subának nevezték. Feltételezzük, ugyanazt a ruhadarabot látta a nyugati szem orientális jellegűnek, és emiatt nevezte turcának azt, amit a magyar nyelvű források subának hívtak. Ippolito d’Este számadáskönyveiben olvashatunk is suba all’ungarischáról, sőt a ruhadarab jellemzőit is ismerjük: a végig prémmel bélelt, hosszú, felső köpenyfélét ujjas, de ujjatlan változatban is hordták, ötvösmívű gombokkal záródott, sőt némelykor zsinórdísz is szükséges volt az elkészítéséhez. Érdemes megjegyeznünk, hiszen a forrásokból tökéletesen kitűnik, hogy az öltözékek anyaga viselője rangja szerint változott: a király, mint említettük, selyem és arany, cobollyal vagy hermelinnel bélelt subát viselt, a királyi kamarások nyestből, a káplánok rókabőrrel béleltet kaptak.
 
A janitorok (ajtónállók) erdélyi báránybőr subában őrizték a bejáratot. A járandóságok között is olvashatjuk a szőrmével bélelt ruhadarabot, Ippolito d’Este udvarában is ezzel fizettek: a sáfár és a kancellár róka, a többiek báránybőr subát kaptak. Ebben jártak az őrök, a trombitások, a szakácsok, a kukták, az edénymosogatók, a szabók, a lakatosok, a kovács, a pallér, a pék, a kertész, a kulcsár és még a kis ökörpásztor is.
 
Az ékszerdíszes, prémes fejfedőt kedvelte a király, de rózsás és sötétbarna gyapjúból készült magyar süvegekről is tudunk. A fejfedőket gyöngyfűzérek, a köznyelv szerint párták, vagy rubinkővel és gyönggyel kirakott, arany tollal ékített köves forgók díszítették. A színes ruhadarabokhoz piros, sárga, hímzett, puha bőr csizmát viseltek. Mátyás király második felesége, Beatrix nápolyi hercegnő ragyogó öltözeteiről még nagyobb ámulattal írnak a szemtanúk. Bíborruhában koronázták, vállát arany palást takarta, esküvőjére hermelinprémes bíbor-arany ruhát öltött.
 
Mátyás nászajándéka egy kamazsinpiros, arannyal átszőtt magyar ruha volt, két cobolyprémes turcával együtt. Nincs leírásunk arról, milyen is lehetett a többször emlegetett magyar ruha, de később, 1487-ben fia menyasszonyának, Bianca Maria Sforzának is küldött harminckét darabot. A források egyértelműen bizonyítják a magyar női és férfi öltözék létét. Erről tanúskodik a budai magyar szabók - vagyis magyar ruhát készítő szabók - Szilágyi Benedek (Benedictus Zilagy) és Vámossy Mátyás (Matheus Wamossy) céhmesterek által 1492-ben aláírt céhlevél, hiszen ahol magyar szabók céhbe tömörültek, ott a magyar öltözékek varrásának is virágoznia kellett.
 

A 16-17. század öltözködése

 
A 16-17. század a magyar történelem egyik legtragikusabb korszaka. A török támadások, majd a mohácsi csatavesztést követő trónviszályok az ország három részre szakadásához vezettek. Ennek ellenére a 16. századtól kezdve egyre több forrás áll a rendelkezésünkre: kincstárakban megőrzött vagy sírleletként előkerült ruhadarabok, bársonyok, damasztok, csipkék, hímzések. A levelek, útleírások, hagyatéki leltárak, hozományjegyzékek és árszabások mind a viselettörténet forrásaiként is kezelhetők. A portrék mellett a 16. század közepén, a fejlett nyomdatechnikával rendelkező Nyugat-Európában megjelentek a fametszetes viseletsorozatok.
 
Ezek az akkor ismert világ minden népét megismertetni szándékoztak az olvasóval, a képekhez ezért rövid magyarázatot is írtak. Elengedhetetlen volt közöttük a magyarok ábrázolása, katonát, nemesembert és asszonyt is láthatunk közöttük, ritkán még a parasztok is megjelentek a lapokon. Az 1630-as évektől kezdve magyar és német nyelvű szabásmintakönyvek is maradtak ránk. Ezek többségükben nem tetszetős művek, ám segítségünkre vannak abban, hogy egy-egy ruhadarab minden, a portrékon nem követhető részlete is feltáruljon, így az írott és képi forrásokból merítve egyre pontosabban meghatározhatjuk egy-egy korszak jellegzetes ruhadarabjait.
 
A 16. század folyamán és a 17. század első harmadában Spanyolország diktálta az udvari divatot. V. (Habsburg) Károly, Spanyolország királya, német-római császár (1500-1558) udvarának szigorú etikettje és merev divatja lett a követendő példa az udvarképes arisztokrácia számára. Magyarországra Itáliából, Milánóból, Genovából szállították a spanyol divathoz igazodó apró mintás, sötét színű, fekete és szederjes bársonyokat. A 17. században színesebbé vált a paletta, ekkor a vörös árnyalatai mellett a pázsit-, tenger-, hamu-, olaj- , haj-, füge- levendula-, őszibarackvirág-, és a pipacsszín is kedvelt volt. 
 
Az arannyal átszőtt drága selymek, könnyű patyolatok, arany csipkék, finom hollandi vagy angol posztók mind-mind az arisztokrácia számára fenntartott luxuscikkek, polgárok számára tiltott kelmék voltak. Az 1696-ban kelt lőcsei ruharendelet a török pusztítása miatt inti takarékosságra a város lakóit, a rendelet betartására pedig felügyelőket rendeltek ki. A fényűzően öltözködő asszonyok 100 magyar forint bírsággal voltak sújthatók, a szolgáló- és szobaleányok a cifra cipő- ing és fűzőzsinórtól is eltiltattak. A legsúlyosabb büntetést ők kapták, ha vétettek a törvény ellen, az utcán megfoszthatták a drága, ámde illetlen és pazarlóan költséges ruhadarabjaiktól. Az Esterházy-család udvari szabóinak számlái ruharendtartás híján is reprezentálják az előkelők privilégiumait: a herceg, ifjú menyasszonya és a nemes ifjak itáliai damasztban, bársonyban, firenzei vagy hollandi posztóban jártak, az udvartartás tagjainak az ünnepekre varrattak színes morvaiból teljes öltözetet, míg a „nagybajszú mónár legény” egyetlen aba posztó nadrágot kapott évente. 
 
Az arisztokrácia asszonyai a spanyol infánsnők díszviseletét, a földig érő szárnyujjú, vagy az ívelten szabott lantujjú öltözeteit varratták. A spanyol öltözetek magyarországi elterjedését mi sem bizonyítja jobban, mint a 16. század második feléből származó, kisleány számára készített, bársonyszalagokkal díszített, állógalléros spanyol váll, melyet a sárospataki plébániatemplom kriptájában tártak fel. Hosszú, köpenyszerű, boglárokkal, gombokkal díszített a spanyol köntös. Ez rendszerint fekete, a főrangúak asszonyait és leányait megörökítő ősgalériákban és családtörténetekben nemegyszer láthatjuk őket ebben az elegáns öltözékben. Az idegen divat mellett megtaláljuk a magyar női viseletet is.
 
Első írott forrása Mátyás udvarából származik, de ruhadarabot csak a 16. századból őrzünk: atlaszselyemből, damasztból varrták a négyszögletes kivágású, vállpántos, elöl kapcsokkal záródó felsőrészt, melyeket ekkor összevarrtak a többnyire körből szabott, sűrűn berakott szoknyával. A vállak alatt patyolatból varrott felső inget, ingvállat viseltek, a szoknya elejére keskeny előkötő, azaz kötény borult. Hordtak a spanyol és a magyar öltözethez egyaránt csipkéből varrott, gyöngyökkel és aranyfonallal kihímzett gallérokat, némelykor a leltárak tanúsága szerint fém támasztójukkal együtt őrizték meg azokat. Hajukat szívesen díszítették vörös, zöld, fehér strucctollakkal, de sodratlan (nyitott szálú) selyem, aranyfonalas paszománnyal összefogott műhajfonatokkal is dúsították hajkoronájukat. A veres műhajfonat készült magyar módra, és bármennyire különös, viseltek kék és sárga hajágakat is.
 
Ahogyan haladunk előre a 17. században, a váll és a szoknya két különálló – később elütő színű - darabja lesz a ruhatáraknak. Megváltozik a váll formája is: halcsonttal erőteljesen merevített, elöl és hátul csúcsban lenyúlik, a két eleje nem ér össze, a szegélyekre varrt, ötvösmívű horgokba fűzött szalaggal rögzítették. A szoknyát lapokból szabták, és a mintegy három és fél méternyi bőséget sűrűn berakták viselője karcsú derekához.
 
A kötény egyre szélesebbé válik, az előkelő hölgyek az itáliai, vert csipkével szegélyezett pompás változatot vásárolták. A ruhaszínek közül legkedveltebb a vörös sokféle árnyalata: király, karmazsin, skarlát, auróra (hajnal), szegfű, vagy rózsaszín. A ruhára mentét, szőrmével bélelt hosszú subát, vagy rövidebb a változatot, kis subát öltöttek. A 16-17. században is jelezték a nők családi állapotát. A leányokét pártával, melyhez sokféle formai és technikai megoldást ismertek: gyöngyöset, ékköveset, boglárosat, rezgőkkel ékítve, ezekkel keskeny szalagot vagy merev karikát díszítettek föl. A főkötő az asszonyok fejviselete volt, aranyfonalból csomózásos technikával (makramé) készültek, rajtuk apró, cseppformájú arany lemezkék rezegtek (islóg).
 
A 17. századi magyar főkötő selyemszövetből készült, merev tartását a belévarrott karton biztosította. Az arisztokrácia attributumaként jelent meg a főrangú asszonyok és leányok kezében a legyező, melyet struccból, pávatollból vagy hímzett selyemlappal készítettek. A másik kiegészítő kellék a kesztyű: hordták a szivárvány majd minden színében, vörösben, kékben, ezüstben, a luxuscikknek számító nyári kesztyűket finom bőrből, mint a kecske, szarvas vagy hattyúbőr, a télieket párduc, vadmacska vagy hiúzbőrből varrták. Ruhájukon az előkelők asszonyai gyémántos, rubinos nyakravalókat vagy nyakbavetőket és a korszak legreprezentatívabb ékszereit, a nyakékek közepén csüngő függőket viselték. Ez utóbbiak változatos technikai megoldásokban, öntött figurális díszekkel, zománcos kőfoglalatokkal készültek.
 
A 16. század végére egy készletben készítették a nyakéket, a fülbevalókat, karkötőket és gyűrűket. A portrék tanúsága szerint a nyakban és a derékon is több sorban felfűzött igazgyönggyel ékítették magukat. Míg a drágaköves ékszerekből múzeumaink kvalitásos, ragyogó szépségű darabokat őriznek, ezeket a gyöngysorokat vagy pénzzé tették ,vagy mind az enyészeté lettek.
 
A férfiak ruhatárában is megtalálhatjuk a spanyol divat hatását, a korcovány nevű öltözékben. Ruhadarab egyetlen egy sem maradt ránk, de formáját az 1636-ban íródott és 1717-ben újraírt szabásmintakönyvből ismerjük, és ennek alapján meg is határozhatjuk: a felsőrész állógalléros, ujjatlan, gyakran vendégujjal látható a portrékon, körben derékfodor fut, elöl sűrű gombsorral záródik. Nadrágja térd fölött a lábra simul, csípőnél buggyosan kibővül, a szeméremkupak formáját is belerajzolták a mintába. Főuraink azonban leginkább a két kabátféléből álló magyar viseletet hordták. A posztóból, bársonyból, damasztból készült alsó kabátfélét, a dolmányt az ingre öltötték föl. Vállszabása egyenes, ujja lehetett rövid, de érhetett a csuklóig is, ekkor íves vagy trapéz formájú leppentője a kézfejre borult. Eleje ferdén csákóra vágott, gallérja a 16. században és a 17. század első feléig magas, később keskenyebb állógallér.
 
Ebből az időszakból a jó klimatikus viszonyoknak köszönhetően tárgyak is megmaradtak – a korábban már említett – a sárospataki plébániatemplom kriptájában. Az ott feltárt öltözetek közül jó állapotú a vörös és a zöld posztó dolmány, mindkettőnek háta lefelé keskenyedő, és mintegy 15-20 centiméterrel hosszabbra szabták az elejénél, körben zsinór kereteli, paszomány gombbal és zsinórral záródnak. Ezek a sajátosságok a 16. századi öltözeteknél ábrázolásokban is gyakran láthatók, majd a következő századra eltűnnek. A dolmányra öltött felsőkabát a mente. Két pompás műtárgyat őriz az Iparművészeti Múzeum ebből a korszakból, mindkettő az Esterházy kincstár része volt egykor.
 
Az egyiket I. Mátyás, a másikat az esztergomi érsek Oláh Miklós ifjúkori öltözékének tartották a Fraknón (Forchtenstein, Ausztria) írott leltárak, erről szóltak az egykor a ruha belsejébe varrott pergamenlapok, sőt többé-kevésbé egységesen ezt igazolta a szakirodalom is. Nemes Mihálynak a mentékről festett képei azért különösen becsesek számunkra, mert azokon a ruhadarabok még eredeti színükben láthatók. A II. világháborút ugyanis a hercegi kincstár egy bombatalálatot kapott házban vészelte át, ahol a kincsek nagy része roncsolódott vagy teljesen tönkrement, a textíliák egy része színét vesztette, a hímzések felbomlottak. Az ezüst skófiummal átszőtt vörös mente egész felületét behálózzák a dús, sakktáblamintás koszorúk és a belefoglalt gránátalmák. A másik mente ragyogó színekben pompázó török virágos, ezüst skófiummal átszőtt selyemből varrott. A legújabb kutatási eredményekre támaszkodva egyik sem készülhetett a 16. század második fele előtt, szabásukban a század jellegzetességeit viselik.
 
A 17. századot reprezentáló felső kabátokat, mentéket is őrzünk az Esterházy kincstárból, így azok jellegzetességeit ismerjük: nagyobbak, bővebbek, hosszabbak ugyan, de hasonló textíliákból varrták azokat, mint a dolmányokat, a télieket coboly, róka, nyest vagy nyuszt szőrmével bélelték. A menteujj szabásában az összes variációs lehetőséget megtaláljuk: ujjatlan változatot is készítettek, de könyékig érő török ujjal, és csuklóig érővel is találkozunk. A legimpozánsabb az öltözék aljáig függő sípujj, melyet vagy sűrű ráncban feltűrtek az alsó karra, vagy a vállszabásban szabadon hagyott nyíláson áttették a kart, így a színben elütő, tetszetős dolmány ujját is látszani engedte. Mindkét kabátfélének követhetjük a szabási módszerét a meglévő ruhadarabok és az 1679-ben íródott, német nyelvű, soproni szabásmintakönyv egy ábrája segítségével. A dolmány szabásakor a mintát a textília szélére fektették, a vállvonal felezési pontjából körívet húzva rajzolták meg alját, majd ezt a sugárnyi távolságot felmérték a háton. Ezzel a módszerrel próba nélkül, az úr távollétében is elkészíthették a ruhadarabokat, ahogyan erre levélben utasították is némelykor szabókat.
 
Mindkét kabátfélét zárhatták ékköves gombok vagy zománcos csatok. A füles gombokat hasonló módszerrel erősítették fel, ahogyan a honfoglaló magyarság tette ruháinak fémdíszeivel. A gombok karikáit a dolmány szélébe vágott kör alakú nyílásokon áttették és a dolmány fonákoldalán vezetett bőr szíjat karikákon átfűzve rögzítették a gombokat. A bőr rugalmassága és tartóssága miatt alkalmas volt erre a feladatra. A menték legtöbbször színes selyemfonalból, un. táblácskás szövéssel készült gomboláspántokkal és nagyméretű, tyúktojásnyi paszományos gombokkal záródtak. A csont, szaru, fa anyagú, négyzet vagy sokszög alakú táblácska nyílásain a láncfonalakat befűzték, és a táblák forgatásával alakították ki a mintákat.
 
Régészeti ásatások során előkerült övtöredékek bizonyítják, hogy a technikát már a 11. század folyamán ismerték Európában. A férfi öltözetet díszítő szalag megszövése nyolcvannégy kártyával a soproni gombkötők 1633-ban kelt céhszabályzata szerint a mesterré válás egyik feltétele volt: „..az ki az Mesterek közé akarja magát adni; Fölső ruhára való pár szövés gomb, melynek az közepe legyen arany fonalbul és szederjes karmazsin selyembül, az szövésnek penig nyolcvannégy kártyája legyen...” Ez a színpompás változat lehetett a legkedveltebb, mert főuraink közül többet ábrázoltak ilyen panyókára vetett mentében. A dolmányt derékon övvel zárták, selyemszövetből készült sálövet vagy sok vékony zsinór összefogásából készült mintegy két és fél, három méter hosszúságú zsinórövet hordtak. Különleges, ősi technikával készültek, legtöbbször török importáruként érkeztek hazánkba az úgynevezett hálóövek.
 
Az öltözékhez szűk szárú nadrágot hordtak, ennek szárát térdig érő színes csizmába vagy bokáig érő deli csizmába bujtatták. A portrék és írott források tanúsága szerint a 17. századi férfiak kedvelt lábbeli viselete a sárga vagy piros bőrből varrott kapca és a ráhúzott, fémsarkú, bőr papucs volt. Fejükre szőrmés, ékköves forgóval díszített süveget illesztettek. A legalul viselt ing egy 16. század elejéről származó példánya a Magyar Nemzeti Múzeum állandó történeti kiállításán látható. Höllrigl József történész a maria-zelli (Ausztria) búcsújáróhelyen őrzött inget II. Lajos ruhadarabjának tartotta, és feltevését a szakirodalom a mai napig is elfogadta. Ez az ing derékban szabott, bokáig érő, gallérja kihajtott, bő ujja fodros kézelőbe szedett. Aranyfonalas hímzés-rátét díszíti elejének hasítékát és a kézelőket. Nyugati típusú ez a darab, a magyar ingek ugyanis mind rövidek, egyenes vállszabással, bő ujjal készültek. Bő, hímzett ujjuk látszott ki az ifjak rövid dolmányujja alól, egyébként láthatatlanok maradtak. Néhányat őriznek múzeumaink ebből az időből is. A ránk maradt ruhadarabokban módunkban áll a valóságban is gyönyörködni: színpompásak, gazdagon díszítettek, arannyal- ezüsttel, gyönggyel, korállal hímzettek, csipkével borítottak.
 
A főurak reprezentációjához az öltözetek és az ékkövekkel kirakott, nemesfémből domborított, vésett díszfegyverek is hozzátartoztak. A buzogány a 16. század második felétől kezdve nem harci fegyver többé, hanem a nagyhatalmú urak méltóságjelvénye. Az általuk rendkívül kedvelt török fegyvereket zsákmányként szerezték, ajándékként juthattak hozzá vagy Konstantinápolyban vásároltatták. A 17. század folyamán ötvösök és fegyverkészítők tudatosan igyekeztek utánozni a portai árut, ezeket felismerték azonban a jegyzékek, hagyatéki leltárak készítői, és azokat portai forma jelzővel említették. Lovaikat is kövekkel kirakott pompás lószerszámokkal látták el, és a lóöltözetek, a nyergek és nyeregtakarók is arannyal, ezüsttel hímzettek, drágakövekkel kirakottak, nemegyszer keleti áruk voltak.
 
A magyar férfiak keleties pompáját és furcsa, hosszú öltözékét nemegyszer idegenkedve fogadták a külföldiek, erről a 17. század elején Lépes Bálint nyitrai püspök és kancellár szavai is tanúskodnak. A püspök kíséretével Nürnbergben a birodalmi városban járt, és tapasztalatairól így emlékezett meg: „Ebben a városban, sőt majd az egész tartományban, oly szűkön járt az előtt a magyar nemzet, hogy egy prédikátor két szolgámtól, kiket előre küldtem, azt kérdezte: monachi estis vos (valóban szerzetesek vagytok?) bár maga látta, hogy magyar fekete ruhában voltak, kard oldalukon és száras csizma lábukon, annak volt a legtöbb nézője. Sokan hol törököknek, hol polyákoknak mondottanak, fülünk hallatára. Még több csodálónk lett volna, ha többen és színes ruhában, szokott öltözetünkben jöttünk volna Őfelségével”.
 
A férfiviselet keleti jellege nem csak a kortársaknak okozott némi fejtörést, a huszadik századi viselettörténészek véleménye is merőben eltérő a tekintetben, hogy a keleti hatások mikor alakították át a magyar viseletet. Varjú Elemér és őt követően többen úgy vélekedtek, hogy a magyar viselet a hódoltság korában jött létre, mások szerint a viseletben a honfoglalás kori jellegzetességeket több évszázadon keresztül őrizte a magyarság. A kérdés sokkal bonyolultabb annál, semhogy egyetlen igennel vagy nemmel válaszolhatnánk rá.
 
Néprajzkutatók szerint bizonyos elemek a hódoltság előtt megtalálhatók voltak, a 16. századi török hatás főképpen külsőségekben mutatkozott meg. Kedvelték a színes török selymeket, hímzéseket, átvettek egyes motívumokat, mint a tulipán, szegfű, és kompozíciós sémákat is, de az öltözék konstrukcióját a keleti és nyugati hatások egyaránt alakították. Az egyes szabási metódusok, szabásvonalak lassan alakultak át, sőt egyes archaikus formák a 20. század elején is éltek a magyar népviseletben. Gáborján Alice több remek tanulmánya részletesen foglalkozik ezzel a témával. A kérdés azonban számunkra nem az utóélet, hanem a kezdet.
 
Vajmi kevés esélyünk van arra, hogy tárgyak szolgáltatnak megdönthetetlen bizonyítékot a kérdés eldöntésére, írott forrás azonban a rendelkezésünkre áll. Vissza kell utalnunk a budai magyar szabók 1492-ben kelt céhlevelére, de jóval korábbi adattal is szolgálni tudunk: Jean duc de Berry kincstárának leltára (1401-1416) egy prémes köpenyről emlékezik meg, melyet á la façon de Hongrie, vagyis magyar módra készítettek. A formákat nem tudjuk pontosan meghatározni, de létüket egyértelműen bizonyítják az említett jegyzék szavai.
 

A 18. század ruhái

 
A 17. század második felétől kezdve Franciaország vette át a vezető szerepet a politikában, a kultúrában és a művészetben is, természetesen az európai divatot is a francia királyi udvar irányította. A több évszázados múlttal rendelkező francia selyemszövés, élén a lyoni manufaktúrával, technikai és szervezeti újítások nyomán fellendült.
 
A bársonyok helyett színes, virágos selyemszöveteket szőttek, naturalisztikusan árnyalt gyümölcsökből, virágokból, csokrokból komponált mintázattal. A század második felében a textília hosszában végigfutó hullámvonalba komponált csipke, szőrme és tollminta, majd a század legvégén a csíkos vált divatossá. A női- és férfidivat könnyedebb, színesebb, lenge, virágmintás csipke fodrok díszítették a nyakat, a kézelőt, a női és a férfi ruhákat is. A magyarországi divatot tanulmányozva szerencsés helyzetben vagyunk, a múzeumok a portrékon és grafikákon kívül szép számban őriznek műtárgyakat: teljes női és férfiöltözeteket, vagy azok egy-egy darabját, vállfűzőket, mellényeket, pártákat, főkötőket, házi sapkákat, süvegeket, öveket, legyezőket, tarsolyokat, cipőket. Ezek a tárgyak nem csupán a főúri kincstárak értékes műtárgyai voltak, többségük a gazdag polgárság tulajdonában volt egykor.
 
A francia udvari divatra az aktualizálás és ennek megfelelően a korábbi évszázadokhoz mérten hihetetlenül gyors változás volt jellemző. Szabók, kalaposok, fodrászok gárdája törekedett a királynők és királyi kegyencnők igényeinek kielégítésére, túláradó fantáziájuk a napi politikából, az irodalmi művekből és a színházi előadásokból merített ihletet: készült főkötő a léghajó feltalálóinak tiszteletére (1783) á la Montgolfier, öltözködtek á la Susanne, hordtak á la Basile módra készült kalapot, a divatos színdarab Figaro házassága által ihletve... és a sort folytathatnánk. A francia divat meghatározta a formákat, az anyagokat, a színeket, és az európai királyi udvarok többé-kevésbé követésre méltónak találták az újításokat. Mária Terézia (1740-1780) azonban annak ellenére, hogy leánya, Maria Antónia XVI. Lajossal, a későbbi francia királlyal kötött házassága (1770) után szorgalmazta a francia divat terjesztését az osztrák császári udvarban is, ellenállt ennek, sőt óva intette leányát a fölösleges költekezéstől, és szabályozta még az udvarképes arisztokrácia öltözködését is. Az alsóbb osztályok ruházkodását pedig rendőri rendeletekkel óhajtotta kordában tartani, kötelezve a szabókat arra, hogy a szabályszegőket bejelentsék.
 
A magyar arisztokraták meg sem közelítették a francia udvar divatmajmolását, szépíróink mégis dohogva, ironikusan vagy komoly érvekkel tiltakoztak az idegen öltözködési szokások átvétele ellen. Az emlékanyagból úgy tűnik, a magyar viseletet rendkívül sokrétűen alakította a lassan, fokozatosan terjedő hatás. A tradíciókhoz való ragaszkodás és a nyugati divat jelenléte a férfi és női viseleten is megmutatkozik: a férfiöltözék textíliája többnyire a korábbi századokban is kedvelt posztó maradt, a ruhadarabok is tradicionálisak, szűk, sujtásos csizmanadrág, zsinóros dolmány és szőrmével szegett rövid mente. Ezek nyilvánvalóan a magyar könnyűlovasság színpompás öltözékének hatására alakultak át, katonás külsőt kölcsönözve az uraknak, akik egyenruhához hasonlító nemesi viseletükhöz zsinórövet hordtak, és szablyát kötöttek oldalukra. Megirigyelte a polgárság is ezt a tetszetős viseletet, és kardot kötött, a buzgó és keménykezű tanács azonban a nemesség privilégiumát írásban is rögzítette, kimondva: Privátus huszárok kik nemtelenek, kardot ne viseljenek (Túrkeve, 1789).
 
A huszárság intézménye és ragyogó egyenruhájuk Európa-szerte elterjedt, hatásuk még a női viseletben is követhető. Bécsben a Rákóczi szabadságharc után a huszárruhát legfeljebb kisfiúk farsangi jelmezeként tűrték meg, de az ellenséges hangulat a Sziléziáért folyó küzdelemben (1740-1748) magukat kitüntető huszárok révén megváltozott, és a magyar gárda skarlátvörös ruházata még az udvarnál is elfogadottá vált. A 17. századi dolmányok megváltoztak, a korábban egyenes vállszabással varrott ujjaikat elhagyták, a hátát a belefűzött zsinórral állíthatóvá tették, vagyis mellénnyé alakították át azokat. A mente sem vészelte át változtatás nélkül a 18. századot.
 
Az egyenes vállszabás helyett a nyugat-európai módszert követve ívesen, – a maihoz hasonlóan – szabták, a kabát elülső szárnyait lekanyarították, akárcsak a francia frakkokét és a huszadik században létrehozott terminológiát használva frakkmentét hoztak létre. A díszítésben is látható a kettősség: a francia divatot követve a hímzések a szegélyekre korlátozódtak, mintájuk apró, árnyalt, tűfestéses virágok és rokokó kagylómotívumok. Gyakran találkozunk azzal a tetszetős, a korszakra jellemző megoldással, mikor a magyar dolmány és mente zsinórdíszét hímzéssel imitálták. Főuraink átvették az arisztokráciát jelképező paróka divatját is, de nem fosztották meg magukat a magyar férfiak ékességétől, a hegyesre pödrött bajusztól sem. 
 
Az uralkodó osztály asszonyai sokkal inkább hódoltak a francia divatnak. Lyoni selyemből készíttették el a francia udvari viseletet: a csípőre helyezett, két oldalra kiszélesedő kosarakkal (panier) alakították a szoknyákat, fölöttük a háton hajtásokkal (Watteau-ránc) bővülő, elöl szétnyíló kabátot (manteau) hordtak. Ünnepi alkalmakkor a korábbi századok hagyományaiból táplálkozó magyar díszviseletben pompáztak, erről tanúskodnak a képes családtörténetek metszetei és az ősöket felvonultató nagy méretű portrék is. A magyar ruhák textíliája is igazodik az aktuális divathoz, színes virágos selyemszövetből varrták azokat, kötényük lenge francia vert csipke, ez villan elő az ingvállakon is. Feltűnően nagyobb a dekoltázs, dohog is miatta az erdélyi szokások rossz irányba való változásáról 1736-ban írott művében Apor Péter : az ingnek akkor „kötője volt, s úgy kötötték meg az nyakoknál, mert akkor éppen az nyakokig voltak fel az ingek, nem bocsátották úgy zsibvásárra az csecseket szemtelenül, mit az mostani asszonyok és leányok...” 
 
A színpompás ruhákhoz a korábbi hagyományhoz igazodó arany főkötőt illesztették fejükre az asszonyok. Ezek valóban remekmívű darabok, merevségüket kemény papírkarton biztosítja, bélésük rendszerint divatos, nyomott mintás vászon, kívül aranyozott ezüstből vert csipke fodrok borítják. A Magyarország lakosait bemutató viseletsorozaton, – melyből Nemes Mihály is közöl másolatokat –, megjelennek a polgárok, sőt az alsóbb társadalmi osztályok is. A 18. századi polgárosodás ékes bizonyítéka, hogy ekkor az ország gazdag polgárasszonyai nemcsak arany főkötőt, de kesztyűt is viselnek, sőt legyezőt is tartanak ujjaik között. 
 
Ahogyan korábban tették, ekkor is tiltakoztak e túlzott fényűzés ellen a városi magisztrátusok (Kecskemét 1702). A múzeumi raktárak több különböző formájú, merev szárnyakkal, csipke ernyővel készült, aranyfonallal és flitterrel hímzett, arany csipkével borított főkötőt őriznek, melyek eredetileg Elszász-Lotharingiából, Linzből vagy Bajorországból származtak. Feltételezésünk szerint a korábban betelepedő, vagy akár a 18. századi betelepítésekkel érkező német ajkú lakosság magával hozta pompás, másoktól merőben elütő ékességét, és ehhez ragaszkodott akár évszázadokon keresztül is. Ugyanaz a szándék motiválta ebben őket, mint a korszak magyarjait, céljuk az volt, hogy megkülönböztessék magukat a másiktól, és tradicionális viseletük segítségével tartsák életben nemzeti öntudatukat.
 
Éppen ennek csorbulását látták a magyarok Mária Terézia halála után fia, II. József trónra kerülésével. Uralkodása során a rendi és nemzeti hagyományoknak ellentmondó intézkedéseire – közigazgatási reform, népszámlálás, adóztatás, a német nyelv hivatalossá tétele, a szent korona Bécsbe szállítása – a nemesség egyre növekvő elégedetlenséggel reagált. Életének utolsó napjaiban rendeleteinek többségét visszavonta, és a koronát pompás külsőségek közepette visszaszállították Magyarországra. Ezen alkalomból a határnál díszbe öltözött sokaság várta a menetet. Hogy főrangú asszonyaink milyen öltözetet álmodtak meg, azt az 1790. év eseményeit bemutató rajzon láthatjuk.
 
Czetter Sámuel divatrajzát – mely ebben a minőségében az első volt Magyarországon – több kiadvány és újság is közölte. Felirata minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy : „Illyen öltözetben jelentek meg némely Magyar Fö Asszonyságok az Ország Szélén a’ Bétsből Haza jövő Koronának fogadására”. Ennek a ruhának sziluettje megfelel az azonos időszakban készült francia divatnak, a szoknya szabása a francia mása, de karakó (kicsi, karcsúsított kabátka) helyett szőrmével szegélyezett, a huszárviselet ihlette mentécskét hord az asszony, fején tollforgós, magas kalpaggal. Ez a dekoratív fejfedő a német divatrajzolók tetszését is megnyerte, és a huszárfőkötőt, Bonnet á la Houssard néven ajánlották minden német olvasónak.
 
A francia forradalom (1789) máig ható változásokat hozott a viseletek történetében: eltűnt – egy időre –, a culotte (térdnadrág), és divatba jött a hosszú pantalló, eltűntek a rizsporos parókák és a hajköltemények, a merevített ruhaderekak, helyettük a nők görögösen, á la grec öltözködtek. A 18. századi újításokat továbbfejlesztve Joseph-Marie Jacquard lyoni selyemszövő 1807-ben megalkotta a mechanikus vezérléssel használt lyukkártyás szövőszéket, és általa jelentős fejlődés indult meg a textiliparban. Igaz, ezzel a művészi selyemszövetek szép korszaka lezárult, ezek a kelmék, egyszínűek vagy színtjátszóak, a 19. századi magyar divatlapok szerint – találóan – kaméleonok voltak, de kedvelték az apró virágokkal telehintett, csíkos vagy kockás mintákat is. A géppel készített csipkék csupán a legszegényebb néprétegek számára maradtak elérhetetlenül drágák. A század elején Angliában a hímző- és a varrógép feltalálásával még gyorsabbá és könnyebbé tették a divatos holmik előállítását.
 
 A francia császár, I. Napóleon (1804-1814) uralkodásáról kapta elnevezését a korszak és a divatos szabásvonal, az emelt derekú, lenge textíliából varrott könnyű ruhácska, melyet ma is empire-vonalúnak nevezzük. A női sziluett a század folyamán gyorsan változott, ezt a gyors iramot azonban a divatlapok segítségével nyomon követhették a korszak asszonyai és leányai, sőt a század második felében a szabásmintamellékletek alapján még el is készíthették azokat. Nagy Géza könyvében ez a korszak remekül dokumentált, a szabók munkássága, a divatlapok címei mind követhetők benne. Múzeumaink bővelkednek 19. századi női ruhákban és kiegészítőkben: gyöngyös kötött dohányzacskók, pénztartók és tárcák, házi sapkák az urak, gyöngyös és fodros, hímzett és fűzött tarsolyok, szalagos főkötők, gyöngyös párták, virágos kalapok a leányok és asszonyok számára. Remekül illett nagyságával, színével, technikai megoldásaival az öltözékhez a mára elhagyott kellék, a napernyő: készítették selyemből, csipkéből, hímzetten, fodrosan, virágformában, csont nyelét a nap ellen állíthatóvá tették, színben, mintázatban, stílusban és méretben is harmonizált az elegáns utcai ruhával.
 

A reformkor viselete

 
Magyarországon a korábbi kettősség, a nyugat-európai divat és a magyar tradíciók megtartása mellett a tudatos historizálás is alakította az öltözékeket. Egy-egy divatáramlat nem tartott sokáig, az empire-t követte a biedermeier1815-1835-ig, a sonka vagy ballon ujjú női ruhák, majd a negyvenes években a neo-rokokó fodros, bő, krinolinos (abroncsos alsószoknya, nevét korábbi anyagáról crin = lószőr kapta) szoknyáihoz ismét a szűk ujjak váltak divatossá. A hatvanas években érték el a krinolinok legnagyobb méretüket. A hetvenes-nyolcvanas években a szoknya hangsúlyos hátsó részét fodrokkal, párnákkal támasztották alá (turnür), majd a kilencvenes évek visszahozták a természetes női formákat.
 
Hasonlóan az előző évszázadhoz, a magyar díszviselet sziluettje követte ugyan az európai divatot, de egyes sajátosságai, mint az elején a szalagbefűzés, megmaradt. A fehér ingvállat a ruhaderékba belevarrt ujjakkal, a fűzőbetétet csupán egy ráncolt csipke- vagy tüllbetéttel imitálták. A század folyamán több olyan dátumot is említhetünk, melyekhez új viseleti darabok létrehozása köthető. A szabók visszaálmodva az elmúlt századokat, metszet-gyűjteményeikből szemezgették az ötleteket, nemcsak a formák, az elnevezések is a magyar történelmi személyiségekhez vagy a reformkor nagyjaihoz kötődtek. Közöttük legismertebb, a derékban szabott, erőteljesen karcsúsított, ingre felöltött dolmány, melyet ebben az időben neveztek el atillának. Az 1825. augusztus 6-án August Sedlnitzky császári belügyminiszternek küldött titkosrendőri jelentés a ruhadarab születésének időpontjáról és körülményeiről is tájékoztat: „...a nemes ifjak az Árpádok és a hunok ősrégi viseletét újra behozni elhatározták...Minden jel arra mutat, hogy az ősrégi viselet behozatala nem a véletlen műve, hanem holmi gonosz célzattal (bösartige Tendenz) van összekötve”. Téved a titkosrendőr a magyarok fantáziáját és szándékait illetően, a tendencia bármennyire gonosz célzatúnak tűnt is, jól beleillik a 19. századra Európa-szerte jellemző historizáló szándékba.
 
A magyar viselettörténet szempontjából a következő fontos dátum 1835, ekkor koronázták meg V. Ferdinándot. A koronázás volt az első alkalom, ahol az arisztokrácia tagjai, asszonyok és férfiak az előkelőségüket jelképező színpompás, drága díszöltözéket, a díszmagyart magukra öltötték. Csillogó, aranyos selymekből varratták ruháikat a nők, a már említett jellegzetességgel, a szalagbefűzéssel, buggyos ujjakkal és több méter hosszú uszállyal. Párta vagy főkötő illett hozzá, és elmaradhatatlan volt a kisméretű kötény és a fejdíszbe tűzött fátyol. A kötény és a fátyol legtöbbször fehér tüll, virágos, leveles díszét arany vagy ezüst szalagok befűzésével és lekalapálásával készítették el. Az ilyen módon díszített darabokból többet is őriznek múzeumaink annak ellenére, hogy a rendkívül nehéz fém a selyemtüll hálót könnyen elszakíthatja. A férfi díszmagyarok pompájukban nem maradtak el a női mögött: a zsinórhímzéssel díszített színes bársony dolmányra szőrmével szegett mente borult. A mente ujja könyékig érő, ujján és oldalán szőrmével szegett hasíték, ékköves ötvösmívű gombok díszítik – ami a korábbi századokban praktikum, az ekkorra funkcióját vesztett dekorációvá vált. A hozzáillő ékszereket garnitúrában készítették el, beletartozott az öv, a kardkötő, a mentekötő, a sarkantyú és a süvegre illeszthető forgó, melybe sas vagy kócsagtollat tűztek. A díszruhához illő nadrág színes, szűk szárát finom bőrből varrott, gyakran hímzett sarkantyús csizmába bújtatták. Ezeknek a díszöltözeteknek a viselésére a század folyamán több hivatalos állami ünnepen nyílott lehetőség, közülük a legjelentősebbek 1867-ben I. Ferenc József és felesége a bajor hercegnő Erzsébet koronázása, a század végi millenniumi ünnepségek és 1916-ban IV. Károly koronázása.
 

A szabadságharc, elnyomás és kiegyezés viseletei

 
A múzeumi tárgyak, megemlékezések, írott források bizonyítják, hogy a magyar viselet soha olyan látványosan nem követte a történelmi változásokat, mint az 1848-as forradalmi napokban és az utána következő évtizedben. Az ifjak a forradalom első napjaitól kezdve levetették az arisztokrácia egyik attribútumát, a kesztyűt, és az addig divatos cilindert is felváltották a vörös tollas pörgekalappal. A francia forradalom jelképeiből vették át a vörös sálövet, ez fogja össze Petőfi fehér ingét Orlay Petrics Soma róla festett portréján.
 
A forradalom vöröse mellett a nemzeti színek használata is az ő érdemük, a mai értelemben vett trikolórt a francia forradalom hatására alkotta meg a radikális értelmiség, használatát pedig az 1848-as áprilisi törvényekben szentesítették. A háromszínű szalagból összeállított rózsa, és elnevezése is – cocarde – a franciaországi elődöktől származik. Viseleti darabok is őrzik a nemzeti színeket, Batthyány Lajos, az első felelős magyar kormány miniszterelnöke e színekből készült bársony mellényt viselt. Ezt a golyóval átütött, fehér piké mellényével együtt halála után özvegye a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. Petőfi naplójában emlékezik meg egy piros-fehér-zöld főkötőről, melyet ifjú, szeretett felesége varrt magának, miközben ő a Nemzeti dalt írta. 
 
A fekete zsinóros, posztóból varrott öltözék is e napok hatására vált ismét divatossá, ezt viselte a forradalmi ifjúság, de Podmaniczky Frigyes báró is pitykés dolmányban, teljes díszben készült a pozsonyi országgyűlésbe. A század közismert és kedvelt szabói a történelmi hagyományok ihlette ruhadaraboknak nevezetes személyiségek nevét adták: ismerjük az atilla rövidebb változatát, az árpádkát, a kettős ujjú kazincit, a magas, állógalléros zrínyit, a prémszegélyes dolmányt, a csokonait, a téli, hosszú szőrmével bélelt kabátot, a budát. A reformkor személyiségéről, Deák Ferencről nevezték el a bő felöltőt, a deákot és a deákszűrt is, annak nyakas, állógalléros változatát Széchényi-szűrnek hívták. A korábban Schiller-gallérként ismert, kihajtott inggallért – Nyugat-Európában továbbra is a német költő nevét viselte – , a kortársak Petőfiről nevezték el, ez az elnevezés a mai napig is él a köztudatban. A kor jeles férfiainak majd mindegyike körszakállat viselt ugyan, mégis a népszerű Kossuth Lajosról, a kormány pénzügyminiszteréről kapta elnevezését. Ugyanígy a körben felhajtott karimájú pörgekalap is általa vált Kossuth-kalappá.
 
A szabadságharc bukása után, 1849 telén kiplakátolták: „...ki Februárius 3-tól kezdve veres tollat vagy szalagot, vagy veres szegélyű fekete szalagot, vagy bárminemű szabadságkori jelet és nemzetőrségi köntöst viselend, minden különbség nélkül befogatik és katonaság közé soroztatik”. Eltűntek a felszínről a nemzeti érzésről árulkodó jelek, és feltűnt a trikolór a tárcákon, kézimunkakosarak fogójaként, pénztartó tarsolyokat e színekben kötöttek, horgoltak férjeiknek az asszonyok.
 
A tiltás a zsinóros magyar öltözékekre is vonatkozott, ezek és a fűzött ruhaderekak a nemzeti érzés és a passzív ellenállás jelképeivé váltak. Összefonódott a családok egyéni bánata, gyásza és a század második felében elhunyt neves személyiségek halálán és a forradalmi eszmék bukásán érzett fájdalom. Gyülekezési szabadság híján a temetések váltak a közös megemlékezést nyújtó összejövetelek helyszíneivé, ahová a résztvevők egyszerű posztó, zsinórdíszes ruhát öltöttek, elvetve az egyébként oly nagyon kedvelt színpompás díszöltözetet. 1850. április 22-én ilyen alkalom volt Wesselényi Miklós temetése Pesten, 1855. október 21-én Vörömarty Mihálytól búcsúztak, 1856. május 28-án volt Kölcsey síremlékének felavatása Cseklészen, 1860. április 8-án Széchenyi István öngyilkosságot követett el Döblingben.
 
A temetések és a megemlékezések mindegyike több ezer főnyi ember tüntetésévé vált, az öltözék pedig a korabeli sajtó által megalkotott terminológia szerint a magyar gyász volt. Múzeumaink ebből az időszakból több darabot is őriznek. A férfiviselet különösen visszafogott, a remek posztóból szabott atillához posztó mente járult, perzsaláb prém szegélye és az öltözék fekete selyemfonalból kötött zsinórzata és gombjai az egyetlen díszei ezeknek a ruháknak, fekete a csizma, selyem nyakkendőjének még a selyemrojtja is fekete, ahogyan a kalpagba tűzött tollak is feketék. Az asszonyok selyematlasz, bársony, ritkábban virágos fekete damasztból készült ruhaderekakat viseltek, fehér buggyos ujjukat fekete csipke vagy tüll borította, ebből készült a kötény és a fátyol is, panyókára vetve selyem mentét is hordtak hozzá.
 
A gyászöltözék és a benne rejlő ellenállás az uralkodó hatalom számára kínossá vált. A program szervezőinek félelme tükröződik annak a meghívónak a szövegezésében, melyet 1857-ben Ő császári és királyi felségeik tiszteletére a Nemzeti Színházban tartott díszelőadás alkalmából küldtek ki a résztvevőknek és adtak közre az esemény után az újságban is: „... a férfiaknak pompás magyar díszöltönyben, vagy teljes díszegyenruhában kell megjelenniök, a kik fekete polgári öltözetben jönnek, ahhoz fehér nyakkendőt válaszszanak; a hölgyek kerek díszruhában ékszerekkel....Felséges Uralkodónk pompás magyar egyenruhába volt öltözve...” Hosszas előkészítés után 1867-ben Ausztria és Magyarország között kiegyezés jött létre, és pompás külsőségek között Pest-Budán megkoronázták I. Ferenc Józsefet és feleségét, a szépséges bajor hercegnőt, a magyarok kedvencét, Erzsébetet. A szép pár magyar díszruhát öltött erre az alkalomra, a király pirosat arany zsinórral, míg ifjú felesége selyemből és csipkéből varrott, gyöngysorokkal díszített, fekete bársony ruhaderekához fehér selyemszoknyát és csipke fátylat viselt, ahogyan a festők és grafikusok megörökítették.
 

Egy új magyar viselettörténet elé

 
Ezzel a korszakkal, Ferenc József koronázásával végződik Nemes Mihály és Nagy Géza munkája. A magyar viselet története azonban a mai napig tart. Gondoljunk a millenniumon pompázó arisztokrácia mellett a polgári összejövetelek magyar divatjára is, a szecessziós törekvésekre, melyek a nemzetközi stílusáramlatot és a magyar hagyományokat igyekeznek több-kevesebb sikerrel ötvözni. A 20. század elejének Tulipán mozgalma kívánta megújítani, ismét divatossá tenni ezt az öltözéket, majd az 1930-as évek magyaros ruhamozgalma a korszak polgársága körében nagyhatású és ízlésformáló szerepet töltött be. Néhány évtizede iparművészek, textil- ruha- és bőr kiegészítők tervezői tettek kísérletet arra, hogy mai öltözködésünkbe a hagyományokból emeljenek át olyan elemeket, melyek évszázadok óta jellemezték az öltözeteket.
 
Az 1900 óta eltelt idő alatt nagy számban történtek régészeti feltárások, jelentek meg forráskutatások és e trágyban írott publikációk, melyek tudományos eredményeinek egybevetése időszerűvé vált, és egy újabb viselettörténeti mű elkészültéhez elegendő adatot szolgáltatnának. A mű megírásához egész szakembergárda ismerete és munkája szükséges: a régészeké, a történészeké, a néprajzosoké, a középkorral és az újkorral, a viselettel, az ékszerrel, a fegyverrel foglalkozó művészettörténészeké. Bizonyosak vagyunk abban, hogy a magyar kultúra iránt érdeklődők örömmel vennék a megjelenését. Addig azonban forgassák érdeklődéssel azt a művet, amely száz év óta a legteljesebb áttekintést adja a magyar viseletek történetéről.